…végül pedig hatalmas máglyát fogunk rakni könyvekből.
Benne lesz minden, mit egyszer szerettünk, min egyszer sírtunk vagy fanyalogtunk.
Napjaink szegmensei fogják a mindent égető tűz magját képezni, s lángként mi magunk is a kötések és a perzselődve párolgó fekete tinta martalékai leszünk.
Hatalmas tüzek…
Az emlékekből most fog kiégni megannyi történet, esély és boldogság.
Hatalmas tüzek, mik betűket égetnek a folytonos világ lapjaira, ahol a szemlélő egyben résztvevő is.
Ahány tűz, annyi betű – s lám most rávetjük az utolsókat is.
Küldetésem, hogy utolsó jóslatomat mondjam el, mely sosem dodonai, sokkal inkább elfogulatlan és ezért könyörtelen.
Tartalma az igazság radikalitása, mely kétségbevonhatatlanná teszi ezáltal.
Mégis, tiéd ez a pár sor, mely betegségtől emésztett álomképek és a valóság speciális kevercse, ami a susogó tölgyfalombok hangjára született.
Töltsön el félelemmel, megvetéssel, vagy ősi idők bárdjainak, szkandjainak, akár rapszodoszainak vészjóslóan elégikus visszhangjával…
Ismerlek.
Benned lakoztam, így megérthettem: léted a fájdalom, sorsod a pusztulás.
Empirikus alapon ezt már te is tudhatod.
Véred nem más, mint a sosem volt úri nemesség és puszták örökre letűnt népének ereidbe zárt szintézise.
Ez fogja rád hozni a bajt, mely így vagy úgy, de mindenképpen utolér, hiszen fekete, zsigereidben sarjadzó véred szavakká alakul, mert az évszázados erőszakot nem tudod kivetkőzni, még ha vastag, poros könyveket forgatsz sem.
Ölni fogsz.
Ha kell, hát puszta kezeddel.
Kár, jaj milyen nagy kár, hogy a diadal extatikus öröme elmarad.
Ellenséged szívét - melynek árva dobogása is állatias dühvel ruház fel, soha ki nem tépheted, mert az, ami ellen harcolsz: benned lakozik.
Anna kipirulva sétált a tavaszi utca virágzó fái alatt. Persze nem céltalanul, hanem hazafelé. Számtalanszor bejárta már ezt az utat – akár fázva, akár futva, akár sírva.
A mai azonban egy kicsit másfajta volt. Valami megfoghatatlan dolog ült rá, s lépteit mély levegők törték.
Kétségkívül Anna mélabús volt ezen az estén. Már hiába sütött rá a meleg napfény kimúló sugarainak sokasága; s már hiába kócolta lágy, barna haját szemébe a kora nyári szél – tudta, hogy lehetőségei eljátszva, átmeneti boldogsága száműzve valamely más lány ajkaira, szemébe, szívébe.
Ahogy a szél az arcába kavarta a haját, úgy szőtte, forgatta gondolatait is az idő, vagy a közeledő magány loholó szolgái. Tudta, haza kell menjen, elfojtott sóhajaival viselnie a protokollt, majd a fáradtság ürügyén a város zaját hallgatva visszasüllyedni saját, zakatoló gondolataiba.
Ezt akarta legkevésbé, bár tudta: elkerülhetetlen. Bekövetkezik, menekülni nem lehet előle, mert rátalál és keményebben fogja törni, marni, emészteni. Hiába. Jöjjön, s legyen vége minél előbb. – gondolta.
Pedig ki lehetne szakadni, ha nem lenne megszokás, hogy minden áldott este vissza kelljen térni a fullasztó, fájdalommal és betegséggel táplált otthoni légkörbe, hol mosolya álca, valósága a letargia.
Szervusz Anna! – zökkentette ki egy hang válságos világképéből, mely éppen olyan hirtelen csengett le, mint amennyire váratlanul érte. Zavarában szelíd mosolyt erőltetett, s késve észlelte, hogy én köszöntem neki. Már csak a hátamat láthatta.
Rezignáltan, remegve mondta maga elé a semmibe: Gyűlöllek Horka. Hagyta, hogy szemei könnyekkel teljenek meg, s puha lépteivel a megállóba lépett.
Az emberek pillantásai elől lopva, hátul szállt fel a villamosra. Útja közben céltalanul nézte a fűzfák ringó lombjait. Tudta, hogy a megnyugvás eljön.
Kipirult emberek sétáltak a járdán. Köztük lehajtott fejjel fel-feltekintve én is. Mintha a villamos ablakában Annát láttam volna.
