Szürke emlékek nehezednek rám.
Sötét pillanatok –
Elfojtott zokogás.
Mégis lámpafények gyúlnak
A fájó memoárok kapcsán.
Talán van kiút?
Talán szeretnek a mostohák?
A legőszintébb válasz
Is csak a talán.
Fekete fellegek alakulnak,
S egy-egy vízcsepp kergetőzik
Pislogó szobám ablakán.
Majd lassan szakadoznak
És sár borítja el a dombok oldalát.
A sár pedig iszappá vált,
Mint tompa emlékeimből az ingovány.
Azok jutnak most eszembe,
Kik nem ismerik a hálát,
Csak a szenvedést,
A szeretet hiányát.
Már félve nézek másra,
Mert tudom: újabb felhők jönnek
S nem merek nem gondolni
A következő szakadásra.
