Anna kipirulva sétált a tavaszi utca virágzó fái alatt. Persze nem céltalanul, hanem hazafelé. Számtalanszor bejárta már ezt az utat – akár fázva, akár futva, akár sírva.
A mai azonban egy kicsit másfajta volt. Valami megfoghatatlan dolog ült rá, s lépteit mély levegők törték.
Kétségkívül Anna mélabús volt ezen az estén. Már hiába sütött rá a meleg napfény kimúló sugarainak sokasága; s már hiába kócolta lágy, barna haját szemébe a kora nyári szél – tudta, hogy lehetőségei eljátszva, átmeneti boldogsága száműzve valamely más lány ajkaira, szemébe, szívébe.
Ahogy a szél az arcába kavarta a haját, úgy szőtte, forgatta gondolatait is az idő, vagy a közeledő magány loholó szolgái. Tudta, haza kell menjen, elfojtott sóhajaival viselnie a protokollt, majd a fáradtság ürügyén a város zaját hallgatva visszasüllyedni saját, zakatoló gondolataiba.
Ezt akarta legkevésbé, bár tudta: elkerülhetetlen. Bekövetkezik, menekülni nem lehet előle, mert rátalál és keményebben fogja törni, marni, emészteni. Hiába. Jöjjön, s legyen vége minél előbb. – gondolta.
Pedig ki lehetne szakadni, ha nem lenne megszokás, hogy minden áldott este vissza kelljen térni a fullasztó, fájdalommal és betegséggel táplált otthoni légkörbe, hol mosolya álca, valósága a letargia.
Szervusz Anna! – zökkentette ki egy hang válságos világképéből, mely éppen olyan hirtelen csengett le, mint amennyire váratlanul érte. Zavarában szelíd mosolyt erőltetett, s késve észlelte, hogy én köszöntem neki. Már csak a hátamat láthatta.
Rezignáltan, remegve mondta maga elé a semmibe: Gyűlöllek Horka. Hagyta, hogy szemei könnyekkel teljenek meg, s puha lépteivel a megállóba lépett.
Az emberek pillantásai elől lopva, hátul szállt fel a villamosra. Útja közben céltalanul nézte a fűzfák ringó lombjait. Tudta, hogy a megnyugvás eljön.
Kipirult emberek sétáltak a járdán. Köztük lehajtott fejjel fel-feltekintve én is. Mintha a villamos ablakában Annát láttam volna.
Megvontam a vállamat.
